Koltai Róbert a nyolcvanhoz közel ma is energikus.

Sose halunk meg – vallja klasszikussá vált filmjében, de születése után néhány nappal majdnem meghalt. Koltai Róbert hetvennyolc évvel ezelőtt szánta el magát a nagy utazásra, amelynek főbb állomásai a színházhoz és a filmhez kötik. A nézők vágya azonban az, hogy még nagyon hosszú út vezessen a végállomásig – erről voksoltak két éve, amikor a Jászai Mari-díjas érdemes művészt megválasztották a Halhatatlanok Társulatának örökös tagjává.

Miért „akart” meghalni 1943. december 16-a, azaz megszületése után pár nappal?

Nem akartam, de majdnem sikerült… Életem első nagy meccsét egy betegség miatt vívtam, születésem után nem sokkal. Anyukám teje nagyon hamar elapadt, amire csak egy-két nappal később jöttek rá, de addigra gyomorszájszűkületem lett. Az orvosok le is mondtak rólam. Abban a háborús helyzetben a szüleim alig találtak olyan doktort, aki segíteni tudott volna. Végül is apám vére mentett meg, vérinjekciókat kaptam, és tej hiányában vízben áztatott zsemlével tápláltak. Nagy nehezen feltámasztottak, így rövid időn belül kétszer születtem meg!

Szerencsés újjászületés! Az élethez, illetve az életben maradáshoz sokszor van szükség szerencsére. Az egész életét végigkísérte a szerencse?

Ahogy vesszük, az biztos, hogy többször is segített. Életem egyik legnagyobb szerencséjének tartom, hogy kezdő színészként a kaposvári Csiky Gergely Színházhoz kerültem, az ott formálódó színházi műhelybe, ami később legendássá vált. Kisebb-nagyobb megszakításokkal, összesen közel három évtizedet töltöttem ott! Azt is szerencsének tartom, hogy megismerkedtem Nógrádi Gábor íróval, akivel együtt álmodtuk meg a Sose halunk meg című filmet, ami szintén meghatározója lett az életemnek.

Az Exkluzív interjú további tartalma a Blikk oldalán olvasható